Rachel Hawkins: Hex ​Hall

„A ​​SÖTÉT BOSZORKÁNYOK NAGY TETTEKRE KÉPESEK.”

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott. 

Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye. 

A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett: 

– három erős, szupermodell-kinézetű ellenséget szerzett, 

– egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet, 

– egy ijesztő kísértet kezdte követni, 

– és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja és ráadásul vámpír. 

A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja. 

A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülnie a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat – kiváltképp őt.

Külsőre:

A borítót csak félig értem, bár tény, hogy marhára illik a történethez. Minőségileg a szokásos nyeklő papír, olvashatósága pedig jó a lazább sorok miatt.

Ami tetszett:

Maga az ötlet, a világ, amit az írónő alkotott

Ami kevésbé:

A főhősnő néha nem kicsit buta...

Kedvenc szereplő:

Na ez nem volt. Egyik sem került közel a szívemhez

Szerintem

Anno ajándékba kaptam meg ezt a részt. Kíváncsi voltam rá, viszont úgy voltam vele, hogy majd akkor olvasom el, ha a kezemben van az összes rész. Nos eddig bírtam, ami azért már így is szép teljesítmény.

Először is, ez a világ, amit kitalált az írónő, eszméletlen jó. Tetszik, hogy mennyire mindenki el van ájulva magától, pedig egyik sem jobb a másiknál. Az is érdekes adalékot adott, hogy Sophie igazából szinte semmit sem tudott, de azért nagyban varázsolgatott. Ez így jó alapot adott arra, hogy mi is megismerjük a világát, amibe tartozik és nem is lett erőltetett.

Ettől függetlenül Sophie buta, én legalábbis úgy éreztem, hogy az. Buta, naív és nem épp jó barát. Ha valaki a barátunk, kiállunk mellette, bármit is mondanak róla. Ez rá nem igazán volt igaz mindig és ezzel sokat esett a szememben. Ettől függetlenül néha igen csak meg tudta emberelni magát... csak hát még gyerek. Persze a végső döntése ennél azért komolyabb, de részben ez is csak menekülés... bár azért megértem.

Persze, mint az összes hasonló regényből, ebből sem hiányozhatnak a szívdöglesztő pasik. Csípőből kettőt kapunk. Egy boszorkánymestert meg egy gondnokot. Miért is ne? Előbbi amúgy szép kis kalamajkát kavar és véleményem szerint sokkal több húzódik a háttérben, mint amire az első részben rájövünk vele kapcsolatban. Valahogy túl egyértelmű, szóval biztos vagyok benne, hogy nem igaz, vagy nem teljesen.

Aztán ott van három dilis boszi, akik mint mindig hatalmat akarnak és baromságot csinálnak. Ez is alap ilyen helyzetben, bár ők meg is kapják a maguk jutalmát érte. Minden bunkóságuk ellenére azért sajnáltam a triót, mert végül is csak ijedt gyerekek voltak, akikre nem figyeltek eléggé. Azt hiszem ez az iskola túl nagy figyelmet fordít arra, hogy miért féljünk az emberektől és túl keveset arra, hogy miért nem szabad megpróbálni démonokkal üzletelni. Remélem ez a továbbiakban változni fog.

Összességében nagyon jó kis izgalmas könyv, ami leköti az embert és sikerült úgy befejezni, hogy azóta is szidom magam, amiért még nincs meg a folytatása, pedig nagyon itt lenne az ideje, hogy nekiüljek azokat is elolvasni. Ajánlom minden fantasy rajongónak, aki szereti a könnyed nem túl bonyolult, de még is izgalmas kikapcsolódást.