Dmitry Glukhovsky: Metró ​2033

Artyom természetesen, de sok mindenkit megkedveltem közben.

Szerintem

Anno erről a történetről úgy hallottam, hogy testvérem mesélt egy számítógépes játékról. Akkor kerestem is egy végigjátszás videót, mert tipikusan olyannak tűnt, amit én képtelen lennék végigvinni. Igazam is lett, ugyanakkor így találtam rá a máig kedvenc videósomra is. (Gyakorlatilag csak őt nézem a mai napig)

Aztán persze mint kiderült, a játék második részét sikerült megnéznem, de nagyon tetszett a történet, még ha az első hiányában sok mindent nem is értettem. Ez már jó rég volt, a könyv még is csak most került a kezembe. Nem is tudom miért vártam vele ennyit. Legutóbb azonban szembe jött velem a könyvtárban és úgy döntöttem itt az ideje. Nem bántam meg.

A történetről és a világról volt már némi fogalmam, így nem ért meglepetésként az atomháború alatt metróba menekült emberek léte. Az már annál inkább, hogy milyen körülmények között voltak képesek létezni. Még az elején eszembe jutott egy másik könyv, amiben az emberek szintén a föld alatt éltek, de mennyivel másabb körülmények között. Akaratlanul is összehasonlítottam magamban a két népesség alakulását. Furcsa, hogy míg az egyikben annyira leromlott a közegészség, hogy a legidősebb ember is alig múlt húsz, itt kifejezetten sok volt az öreg. Bár az is igaz, hogy a föld alatt töltött idő némileg eltért a két könyvben. 

A környezet és az életkörülmények pszichés hatása nagyon jól ki volt dolgozva a könyvben és minden tiszteletem az íróé, hogy ezt képes volt így felvonultatni és megtartani az egész történet folyamán. Rengeteg különböző hatással, kialakult vallással, szokással vagy akár külön fajjal is találkoztunk. Mondjuk szerintem utóbbi kialakulásához nem lehetett elég idő, de annyi baj legyen, ezt még elnézem. 

A történet szerint Artyom még viszonylag fiatal, ugyanakkor egy olyan helyzetbe csöppen, amiben sokkal felnőttebben kell, hogy viselkedjen, mint bármikor is gondolta volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindig sikerül is neki, vagy hogy teljesen egyedül teszi. Kap egy feladatot, amit úgy érzi végre kell hajtania és elindul a metróban, hogy átadjon egy üzenetet. Hiszi vagy sem, hogy van értelme, vagy hogy mi az értelme egyáltalán az egésznek, ez az ami végigkíséri az egész utazás alatt. Keresi a válaszokat a miértekre, az élet és önmaga értelmére. Ez a része volt már kicsit nekem túl filozofikus, ugyanakkor nagyon érdekes is. Egy kifordított, eltorzult világ, számtalan veszéllyel, ahol sokszor a saját fajtája a legnagyobb gond. Még is próbálja megtalálni az egész út és saját maga létezésének igazolását. Hol megtalálja, hol tudja, hol újra értékeli más ismeretek fényében. Az olvasó pedig tűkön ülve szurkol neki, hogy túlélje az egyre rosszabb helyzeteket, amikbe kerül. Néha már szó szerint csodával határos amik vele megesnek, Más kérdés hogy ez az egész vakszerencse, vagy valami egészen más, amit szinte végig érzett, csak félt tőle. 

Ez az, ami a végén oda sodorja, hogy megértsen rengeteg a föld alatt történt eseményt, vagy érzést, ami benne megfogalmazódott, vagy átélt. Ennél többet nem mondok a végéről. Olvassa el mindenki. Az viszont biztos, hogy akkorát üt a vége, hogy az ember feje még jóval később is kóvályog. Komolyan ajánlom mindenkinek aki egy kicsit is szereti a disztópiás történeteket. Alig várom, hogy nekiülhessek a második részének. Tuti, hogy nem most olvastam el utoljára.