Brian McClellan: Vérrel ​írt ígéretek

„A ​királyok kora lejárt – és én fojtottam vérbe.”

Tamás tábornagy királyellenes puccsa korrupt arisztokratákat küldött a guillotine alá, és éhezőket juttatott kenyérhez. Egyúttal azonban háborút provokált a Kilenc Nemzetekkel, és belső támadásokat a királyhű fanatikusok részéről. Közben Tamás állítólagos szövetségesei, az Egyház, a munkások szakszervezete és a zsoldoscsapatok között kapzsi hatalmi harcok törnek ki.

Kifogyva a lehetőségekből, Tamás saját félelmetes lőpormágusi képességei mellett csak kevés bizalmasára támaszkodhat. Közülük leginkább saját elhidegült fiára, a megkeseredett Tánielre, aki briliáns lövész és lőpormágus, és Adamatra, egy nyugdíjazott rendőrfelügyelőre, akinek hűségét zsarolással teszik próbára.

A külső és belső ellenség szorításában vergődve, felerősödnek a rémült suttogások pusztításról és halálról, és a földre visszatérő egykori istenekről. Persze, ezek csupán babonás vén parasztok legendái – modern, tanult emberek már nem hisznek az ilyesmiben. Pedig talán jobban tennék…

Külsőre:

A borítóját imádom, nagyon látványos, a lapok viszont megint kicsit sorjásak, viszont nem vészesen. A betűk a sorközökkel tűrhetően olvashatóvá teszik.

Ami tetszett:

A lőpormágusok és a fortélyosok.

Ami kevésbé:

Rettentő tömény.

Kedvenc szereplő:

Ka-poel. Nagyon kíváncsi vagyok ki ez a leányzó. Olem

Szerintem

Azt kell mondjam, hogy ezt a könyvet végül is amiatt akartam elolvasni, mert maga a sorozat címe megtetszett, ahogy a borító és az is, hogy fantasy. Nem mondom, nem bántam meg, ez egy akkora könyv, hogy... na. Persze baromi tömény és sok, főleg egyszerre. Néha szinte fuldokoltam tőle, máskor pedig letenni se bírtam. Főleg az után, hogy igazán beindultak a dolgok.

De ne szaladjunk ennyire előre. Az egész történet azzal indul, hogy rengeteg a hulla. Na mondom szép kezdés... királyi puccs, és szó szerint vérbe fojtott ország. Vagy legalábbis város az tuti. Teljesen megértem Tamás elhatározását, még ha minden lépésével nem is értek egyet. Azt viszont most szeretném leszögezni, hogy a neve borzalmasan irritált. Fogalmam sincs angolul hogy mondták, de irreális volt benne a magyar név... az egész könyv alatt képtelen voltam megszokni és ez számomra a legnagyobb hibája is. Folyton megakasztott. 

Olyan szinten bele a közepébe a kezdés, hogy jó ideig alig értettem valamit, szó szerint kavargott a fejem és szédültem. Ettől függetlenül imádtam a mágiarendszerét. Azt, hogy ennyiféle van, hogy ennyi a gyenge pontjuk és az erősségük, hogy mennyire ki nem állhatják egymást, mennyire félnek a másiktól. Persze meg tudom érteni, én is félnék az olyantól, aki tulajdonképp saját maga a gyenge pontom. Nem kevés feszültséget gerjeszt ez már önmagában a történet folyamán és erre csak tesz pár lapáttal az, hogy maga a király is szánalmasan alkalmatlan az országa vezetésére. Ezt a csorbát viszont gyakorlatilag azonnal kiküszöbölik. Persze bár ilyen egyszerű lenne.

Árulás, minden mennyiségben. Szimpla, dupla, tripla verzióban. Istenek, vagy magukat istennek hivő varázslók, függőségek, szerelmek, félelmek. Van ebben minden a világon, amit csak el tudunk képzelni. E mellé egy roppant összetett és összeszedett világot kapunk, ami gyakorlatilag saját magát taszítja a káoszba. Mindezt túl hirtelen tolva az olvasó arcába, aki sokáig nem tudja hova kapni a fejét. Nagyjából a második felétől kezdve szép fokozatosan kezd minden a helyére kerülni és ezáltal igazán beszippantani az olvasót. 

A két legjobb szereplő Tániel és Pole volt az egész könyv alatt, na meg Olem. Hát az se semmi egy figura. Ugyan Tániel szerintem jellemileg kicsit gyengécske és nem kicsit függő, ugyanakkor valamilyen szinten meg lehet érteni őt is. Érzésem szerint ő lesz az, aki a legtöbbet fog fejlődni a sorozat alatt... ettől függetlenül még nem kedvenc.

Pole egyszerűen egy érthetetlen valaki. Mindig ott van, ahol kell, mindig vigyáz a fiúra és olyan ereje van ami érthetetlen és megmagyarázhatatlan. Alig várom, hogy többet megtudjak róla.

Olem, egyszerűen Olem. Kihagyhatatlan figura, rajta nevettem a legtöbbet és őt sajnáltam a leginkább egy bizonyos résznél. Nagyon, de nagyon sajnáltam, mert nem ezt érdemelte volna.

És akkor ott az úgy mond főszereplő, Tamás. Egy teljes mértékben megkeseredett, ugyanakkor hihetetlenül okos valaki. A személyiségét nem kedvelem túlságosan, ahogy azt sem, ahogy a fiával bánik, de az amit és ahogy véghez vitt, fenomenális. Bár félek, hogy nagyon el fog ő még szállni a folytatásokban. 

Egy valami tény ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nem unatkozik rajta az ember, mert az író nem hagyja. Igaz, ez néha sok, de még is az egész annyira, de annyira.... nagy. Nincs rá jobb szavam. Fantasy kedvelőknek szerintem kötelező, főleg ha szereti az illető a kicsit töményebb régiesebb stílusú fantasyt. Várom a folytatást és félek is tőle, hogy azt sem fogom bírni egyben olvasni, mert annyira tömény lesz, ellenben biztos, hogy el fogom olvasni, mert vétek lenne kihagyni.