Diana Wynne Jones: Az ​égi palota

Külsőre:

Ugyanaz a jó kis masszív borító, aranyos képpel, bár a rajzstílus itt talán még viccesebb. A szöveg még mindig sűrűn szedett

Ami tetszett:

Hát azt hiszem leginkább az, hogy Howl és Sophie feltűnik benne.

Ami kevésbé:

Dagályos, terjengős beszélgetések. Fogcsikorgatva olvastam.

Kedvenc szereplő:

A régiek persze.

Szerintem

Azt hiszem túl sokat vártam a könyvtől. A történet maga nem lenne rossz, de ez az egészet beszövő iszonyatosan dagályos beszéd... komolyan mondom rosszul voltam. Kivételesen alig vártam, hogy a karakter végre befogja. A történet amúgy lehet nem lett volna rossz, de ez nekem borzasztó sokat rontott az élményen.

A történet maga alapvetően érdekes, bár volt pár olyan rész, amitől kapartam a falat. Normális esetben nem szokott annyira idegesíteni, ha két szereplő hirtelen esik egymásba. Itt viszont még csak érteni se értettem, hogy mire fel? Azért mert kb. háromszor látta? Konkrétan semmi egymást megismerési lehetőségük se volt, már a későbbiek folyamán is, még is képesek voltak egymásba szeretni, együtt maradni és még jól is kijönni. Hát... 

Maga a főszereplő is elég életképtelen egy figura volt. Ha csak nem kapja el a lány apja, szerintem eszébe se jutott volna utána indulni, vagy egyszerűen nem vette volna elég komolyan. Az egész történetet a régi szereplőgárda mentette meg számomra. Azokat a részeket élveztem, amikor ők is feltűntek, meg mikor kiderült, hogy ki kicsoda. Na az vicces volt és örültem, hogy többet megtudtunk Sophie húgáról és a férjéről is.

Nem mondom akadt pár jobb rész, de alapvetően sajnos ez a könyv nem tetszett. Kicsit a végén ez az örülök, hogy a végére értem hangulatom lett, de azért még így sem bántam, meg, hogy elolvastam. Nem mondom, biztos van aki szeretni fogja, nem mondom, hogy ne olvassa el senki, főleg mert ahogy írtam is, van benne jó. Mindössze ha valakit zavar ez a túlkomplikált beszéd, az valószínűleg ugyanúgy szenvedni fog alattuk, mint én. Kár érte komolyan, pedig jó is lehetett volna.